Van egy listám arról, hogy miben mások a mai fiatal pályakezdők vagy fiatal felnőttek, mint mi voltunk anno. Merthogy megfigyelésen és interjúkon alapul, így szubjektív elemeket is tartalmaz, de sebaj, vállalom.
A család már nem nevel, hanem eltart.
- Hatalmas az a réteg, aki erőn felül küzd azért, hogy gyermeke lépést tudjon tartani a nálánál jobb anyagi körülmények között élők életvitelével, akik egyébként stílusuknál, erőteljes közösségformáló erejüknél fogva valahogy példaként állnak társaik előtt. Azok meg frusztráltan állnak a helyzet előtt: nekem miért nincs olyan? S melyik szülő szereti azt mondani: mert nem jut rá… A nemet borzasztó nehéz kimondani.
- Teljesíteni akar a szülő, önmagát vonja meg a fenti okra hivatkozva a család elől, (külföldi munkavállalás, egyszülős családmodell, elidegenedés stb.) Így aztán a hagyományos norma és értékrendszert biztosító meleg, elfogadó légkör hiánya miatt csak üzemi környezetet tudnak biztosítani egymásnak.
- Ebből fakad a srácok elmagányosodása, a mentális érés elmaradása, a világra történő nyitottság hiánya, a döntési helyzetek kerülése (merthogy készen kapja az életet) az önkifejezés és önmegvalósító eszköztelenség, személyes instabilitás.
- A család helyett lényegesen erősebb és időben sokkal tovább tartó kapocs lesz a baráti közösség, amelynek kohézióját a „mi-tudat” adja, miszerint a haverok éppolyan környezetben nőttek fel, mint én, tehát mi értjük egymást. Az érzelmi stabilitást a baráti közösség biztosítja, aztán így válik üzemi konyhává a családi ebéd, a családi közösségi időt a privát én- idő váltja fel. Ám valójában társaságban lesz társtalan.
- Arról nem is beszélve, hogy sok esetben a közvetített értékek, normarendszerek, a közös nyelv, a megélt együttes tapasztalat képes tévutat kijelölni. Az idősebb korosztály értetlenül áll a helyzet előtt, antiszociálisnak, deviánsnak tartja őket. És ahány mikroközösség, annyi féle érték és normarendszer, sokszor akár egymásnak ellentmondva is.
- A környezeti változásokra történő egészséges reakciókat a vélt vagy valós veszteségektől való félelem váltja fel, a feldolgozáshoz semmiféle mentális eszközük nincs, viszont képesek túlzó módon túlkapásokkal reagálni ezekre a kihívásokra. (pl. zöld mozgalom tagjai, vagy egy-egy politikai reakció vagy éppen annak teljes elutasítása)
Az intézményi háttér nem nevel, saját önigazolási mechanizmusának áldozata a gyerek.
- A mindenkori elnyomó szerv nem a fegyveres testület lett, hanem az iskola. Most már se nem poroszutas, se nem modern, hanem leginkább elitre és prolira egyszerűsödik a szerkezet. Ehhez még adjuk hozzá a térségi különbségeket is: teljesen más eséllyel indulnak a gyerekek egy gazdaságilag fejlette régióból, mint mondjuk a létminimum környékén tengődő vidéki iskolából. Lehet azt mondani, hogy ezt eddig is tudtuk, ebben semmi új nincs. Persze. És lehetne a felzárkóztatásért valamit tenni? Hány gyereknek határozza meg származási helye a felnőtt életminőségét? Meddig fog ez öröklődni? Mi ennek az egyénre, munkahelyekre, a munka világára szemmel látható gyakorolt hatása?
- Nem sírom vissza korom iskolarendszerét, de amikor azzal találkozom, hogy nem tud egy fiatal pályakezdő szakmunkás négyzetmétert számolni, szerszámokat megkülönböztetni, akkor csak megkérdezi az ember: hát eddig hol voltál fiatalember? Látom azonban azt is, hogy vannak olyan intézmények, amelyek versenyistálló benyomását keltik, a követelmények teljesítése az összes résztvevőtől hallatlan erőfeszítést igényel, s valahogy ez mégsem szolgálja a gyerek, hanem az iskola dicsőségét. Hatalmas tudást, zseniális problémamegoldó képességeket fejleszt, amit aztán a gyakorlati életben meg nincs hol kamatoztatni. Következés képpen frusztrálódnak ezek a srácok is, amint kikerülnek az életbe.
- A felsőfokú intézmények tudományos világa szép, szükséges, kell, de olyan értékficammal rendelkezik, hogy sokszor az ember nem is tud mit kezdeni vele. Felvételi interjún a bérigény megfogalmazásakor a felvételiző álláspontja és a realitás köszönőviszonyban sincs egymással. Puff neki, megint egy kudarc. Kénytelen elfogadni az alapvetően önmaga számra elfogadhatatlan helyzetet – s elkezdi már az első nap a feladatmaszkolást, a munka performance-t. Senkinek sem jó ez a helyzet.
- Én úgy látom, hogy a család mellett épp az oktatási rendszer szenvedi a legnagyobb értékválságot. Értem én, hogy sokszínű, meg differenciált, meg minden, de ebben a sokféleségben ideje lenne már konkrétan valamilyenné válni, hogy szülő-gyerek dönteni tudjon egy- egy irány kijelölésekor.
- Az egyes foglalkozások olyan tudást igényelnek, melyeket szinte egyetlen képző intézmény sem tud lefedni, így a munkáltató kénytelen alapképzettségűnek tekinteni a szakmát adó intézményekből kikerülő fiatal munkaerőt, szükség szerűen saját belső képzések révén speciális, rá jellemző tudásanyagot kell megtanítani. Így lesz pl. a pék végzettségűből szerviztechnikus, a hentesből műanyag ablakgyártó szakmunkás. Joggal veti fel tehát a fiatal: minek tanuljak, úgysem fogok abban dolgozni, az életben minden másként van.
A vezetőknek kell nevelni.
Bármilyen furcsának tűnik, de sajnos igen. Ilyen apróságokra kell „ránevelni”, mint:
- csoportmunka
- felelősségvállalás tetteiért
- közösségi magatartás (öltözködés, személyi higiénia, köszönés, kérem, köszönöm varázsszavak… hogy csak néhányat említsek a sok közül)
- határidőre érkezés, feladattartás
- közlekedés (hogyan jut el pl. a munkahelyére, mert találkoztam olyannal, hogy fogalma sem volt. Eddig anyataxi működött, most megszűnt)
- pénzkezelés (mire a fizetés, hogyan kell beosztani)
- érték (a munka értéke, a teljesítmény értékelése,)
- önállóság (képes legyen egyedül és jól elvégezni a dolgát, ne kelljen még másik három embernek odafigyelni rá)
- döntésképesség – ha már az önálló munkavégzést várja el tőle
- határidők pontos tartása
- tökéletes eszközhasználat
- környezeti odafigyelés
- kommunikációs kifejezések a szaknyelvtől a társas kapcsolatokig
- értés és megértési képesség (különösen akkor, ha egy egyserű feladatot nem képes elismételni, akkor hogyan várjuk el a jó munkavégzést?
- konfliktuskezelés (akár önmaga, akár munkatársai tekintetében)
- önkifejezési formák
És ezek csak kiemelések a rengeteg fontos újdonság mellett. Eddig erről szó nem volt a pályakezdő fiatal eddigi életében, ezzel mind most, az első hónapokban első munkaévben szembesül.
- Hosszabb az integrálódás ideje. A vezetők több okból is türelmetlenek velük szemben. Olyan dolgokat várnak el, amelyeket nem azért nem végez el, mert nem akarja, hanem azért, mert nem képes rá. Nem alakultak ki azok a képességek, amelyeket – bizony joggal – elvárhatnánk tőle, de egyetlen olyan helyzet sem nagyon volt az életében, ahol ezekre szocializálódhatott volna.
- Kétségtelenül a legtöbb ráfordítást (időben, energiában, emberi kapacitásban, türelemben) igénylő vezetői funkció a pályakezdő beillesztése, ráadásul tisztában van a kockázattal: bármelyik pillanatban tovább állhat egy másik munkahelyre. Szinte érthetetlen a motivációja, sokszor még magyarázat sincs. Következmény: kölcsönös bizalmatlanság.
- Párbeszéd, visszajelzés hiánya. Nemcsak a főnöknek kell visszajelzést adni, hanem lehet az kérni is. Talán célszerűbb megismerni az új kolléga érzelmi, gondolati, mentális, etikai, egyéni stb. elgondolásait, érdekeit, igényeit, s kölcsönös döntések mentén tisztázni az egymással szembeni elvárásokat. Azt látom, hogy erre még a beillesztésénél is kevesebb időt, energiát fordítanak a vezetők. Vagy lehet, hogy nem tudják, hogyan kell csinálni? Igen, néhány esetben be kell vállalni a hiányzó „apa szerepet” akár tetszik, akár nem.
Úgy látom, hogy a munka világába belépő fiatalok egyszerre több fronton vívják meg személyes, szociális, szakmai harcukat. Sajnos sokan vannak, akiket egyszerűen nem tanított meg senki, hogyan kell és lehet ma egészségesen életben maradni. Fiatal korukra annyi ellentmondással, bizonytalansággal, félelemmel találkoznak, amelyek feldolgozása a vezetők részéről igényel megváltozott hozzáállást.
Ehhez pedig fel kell készülni, szerintem szükség lesz a jövőben a vezetőképzés átalakítására is, melynek tematikája a fiatal pályakezdők nevelési alapjainak elsajátítása lesz.